Tegnap este együtt jöttem haza a szomszéd dél-koreai lánnyal a Finnish Culture & Society című óráról, amin egyébként az volt a téma, hogy hogyan kommunikáljunk a finnekkel. Azt hiszem, most már megértettem azt, hogy miért néztek rám rettentően furcsán első napon az ebédlőben, amikor szabad hely nem lévén odasomfordáltam egy asztalhoz, és udvariasan megkérdeztem, leülhetek-e.

A lényeg, hogy a finnek jórésze soha semmilyen körülmények között nem kezdeményez beszélgetést, de olyan szinten sem, hogy ha belépsz egy liftbe egy finnel, azt sem mondja, hogy bikk-makk. Semmit. Az első egy hét után én is leszoktam arról, hogy köszönjek. Az egész mögött egyáltalán nem az húzódik meg, hogy a finnek bunkók, csupán az, hogy nagyon zárkózottak és nagyon védik a privát szférájuk határait, és persze nagyo ügyelnek a másik ember határaira is, nehogy megsértsék. Úgyhogy azért nem is beszélgetnek, mert azt gondolják, hogy te úgysem akarsz velük szóba állni. Ezt egyébként a Cultural Conversation-ös csoportom finn tagja is megerősítette. A finneknél nincs small talk az időjárásról vagy az aktuális politikáról. Nem-nem.

De nem is erről akartam írni, mert akkor így már nem is két dolog, hanem három lesz, hanem arról, hogy jöttünk haza, és megkérdezte a dél-koreai lány, hogy benézhet-e a szobámba. Hát persze, miért ne.

És szeretném feljegyezni magamnak, nagymamámnak, édesapámnak és mindenkinek, aki eddig a rendetlenségemmel valaha is piszkált, hogy 2010. február 3-án este 8 órakor a dél-koreai lány megdícsért, hogy milyen rend van a szobámban.

Végülis majdnem 26 évet kellett rá várni, és egészen Finnországig kellett utaznom, hogy ez bekövetkezzen, de ezennel lehúztam az "amit még sohasem"-listáról a sohasem dícsérték meg a rendet a szobámban tételt.

A másik érdekes dolog, hogy szeretném jelezni, hogy nem csak a magyar kisgyerekek imádják végighúzni a kezüket a koszos kerítéseken, utcai korlátokon, hanem a finn gyerekek is, ennek ma voltam a szemtanúja, újabb kulturális univerzáléra bukkantam, jipí.