Visszatértem.

Nagyon jó volt otthon, kellően szomorkodtam, hogy vissza kellett jönnöm, megint kipipáltunk egy sírós, filmbe illős reptéri búcsújelenetet. Igazából azon gondolkodtam, hogy azt mondom neki, hogy most becsukom a szemem, elszámolok háromig, és mire kinyitom, már ne is legyen ott, de elég hülyén néztem volna ki, ahogy állok egy tömeg közepén csukott szemmel, bömbölve és hüppögve mormolva, hogy: ehheeegy.......kehheeettőhhőő.....háháhárohhoom.

Így is totálisan hülyének néztek szerintem az utastársak.

Odafele nagy öröm ért, mert a Helsinki reptéren megtaláltuk a körömvágó kisollóm, amit kb. 2 hónapja keresek itt a tamperei 8 négyzetmézeres rezidenciámon. Persze nyilván a biztonsági ellenőrzés során találtuk meg a reptéri biztonsági őrrel, aki viszont annyira jófej volt, hogy nem vette el. Még én mondtam neki, miután megtaláltuk, hogy ó, hát akkor nyugodtan vegye el, ha el akarja venni, mire ő azt mondta, hogy dehogy veszi, nyugodtan maradhat. Hát, végtelenül nyugisak ezek a finnek, szerintem Ferihegyen ezért már rég elvitt volna a biztonsági szolgálat, és világítottak volna az arcomba jól. (Na jó, persze nem, de tuti, hogy elvették volna az ollót.)

Amúgy visszafele a tamperei buszon jutott az eszembe, hogy a hátizsákomban maradt az a pulcsi és sínadrág, amit haza akartam vinni...hát nem vagyok teljesen normális, ezt mindig is tudtuk....mindegy, utaztak egyet jól.

Otthon nagyon jó volt, bár a végére nagyon elfáradtam.

Itt a lányok kitörő örömmel fogadtak, nagyon jó érzés volt, és mindenki más is örült, mikor találkoztunk. Azért ez kellően megdobta a jókedv-indexemet, mert be kell vallanom, hogy eléggé le voltam törve, mint a bili füle, hogy vissza kell jönnöm. :( Mikor Helsinkiben leszállt a gép, és láttam, hogy az emberek a csarnok azon részében bizony arra várnak, hogy a 16.40-es budapesti MALÉV gépre bebocsátást nyerjenek, hát átfutott az agyamon, hogy visszaszállok, és elbújok egy szék alatt.

Amúgy a tamperei buszt éppen elértem, Helsinkiben rémesen lassan pakolják ki a gépből a csomagokat, én nem értem, hogy miért. Az enyém leszállás után 30 perccel jött ki, és egészen komolyan volt kb. 1 percem kiszáguldani az épületből és elérni a buszt. A múltkor az 1-es terminálra érkeztem, és mikor két lógó hátizsákkal kirohantam a 2-es terminál ajtaján, csak pislogtam, mert annyi buszmegálló meg minden volt, hogy csak érzésre indultam el egy nagy fehér busz felé, ahol a sofőr már csukta lefele a csomagtér ajtajait. Integettem neki vadul, már amennyire tudtam, kérdeztem, hogy Tampere? Mosolygott, hogy ja, majd hozzátette: in the last second. Mondom neki: very last...

És tök jófej volt, mert ugye van egy megálló, ahol át kell szállni egy másik buszra, és itt ezek úgy csinálják, hogy bevárja egymást a két busz, tehát nem az van, hogy kirak az egyik busz a semmi közepén, hanem megvárja, míg jön a másik, és akkor szállsz át, és a sofőrök pakolják át a cuccokat, na és akkor is még néztem, hogy biztosan áttegye a csomagomat, és ott is kedvesen biccentett a bácsi. Tök apróság, de ez is számít. :)

Ma egyébként rögzítettek nekem egy 5-öst Women's Studies-ból, még várok két rögzítésre, abból az egyik fontosabb, mert benne van a Learning Agreementemben. Most pedig villámgyorsan neki kell állnom megírni a beadandómat egy másik órára.