Bár még nem kaptam hivatalos értesítést a dologról, de úgy tűnik, megszereztem az első finn kreditjeimet.

Ezen a héten tömbösítve volt az ún. Women and International Social Development órám, ahol összesen 6-an voltunk. Az előadó szociális munkás, a kanadai Manitoba Egyetemről jött vendégelőadóként.

Két csoportra lettünk osztva, és tök nagy mák, hogy Dianával és Editával hárman mi lettünk az a csoport, akikneka Srí Lankán található teaültetvényeken élő nők helyzetéről kellett egy kiselőadást összehozni.

Azt kell mondanom, hogy jól sikerült, és számomra is meglepő volt, hogy könnyebben tudtam angolul prezentálni, mint vártam. Persze ez nem azt jelenti, hogy tökéletesen beszéltem, de egyrészt jó érzés volt újra előadni - hiába, így tud rájönni az ember, hogy mennyire hiányzik neki a tanítás - , másrészt meg érdekes volt a téma is. Találtam egy egész jó 30 oldalas tanulmányt, és abból emeltem be pár dolgot.

Azért az előadónkról is essen pár szó, mert nem akármilyen életútja volt. Finnországban született, aztán 7 éves korában Kanadába költözött a család, ott járt iskolába, és saját bevallása szerint gyerek-finn nyelvet beszél. :) Szociális munkás diplomája lett, majd a Fülöp-szigetekre költözött, mert a Fülöp-szigeteki vidéki nők egészségügyi ellátórendszerhez fűződő viszonyát vizsgálta. Mivel interjúzni akart, megtanulta a helyi nyelvjárást, amit kb tényleg csak azon a településen tudott használni, ahol élt,máshol már más nyelvjárást beszéltek, és nem tudta megérteni. :)

Mostanában egy kínai nőkkel foglalkozó projectben van benne, és iszonyú érdekes kvalitatív módszert használnak (persze meg kell jegyezni, hogy aproject 3 millió kanadai dollárból gazdálkodik..., mondjuk 5 vagy 7 éves futamidő alatt, de akkor is). A módszer lényege, hogy falusi nőknek adtak egyszer használatos fényképezőgépeket, hogy készítsenek fényképeket az életükről, olyan dolgokról, amik fontosak a számukra, amit szeretnének megörökíteni stb. Egy csomó nő életében először látott akkor fényképezőgépet. A módszer neve photo voice. Az egész project lényege, hogy valahogyan jobban bevonja a nőket a gazdálkodásba, hogy megmutassa nekik, hogy van lehetőségük kitörni helyi szinten. A projectet a kínai Women's University-vel együtt csinálják, ott is képeznek szociális munkásokat, akik aztán mennek szépen a terepre. Tök érdekes a módszer is meg az egész project. A tanárunk mutatott fényképeket is, amelyeket ilyen kínai nők készítettek, és nagyon érdekes volt látni, hogy ők mit tartanak fontosnak az életükben. Aztán pár év múlva az első kör után visszamentek a kutatásvezetők, és azt látták, hogy  jópáran saját kis trafikot nyitottak a faluban vagy a piacon lett kis saját standjuk. Valami beindult. :)

Tamperéhez közel fekszik Nokia, ami egy város, és innen indult világhódító útjára a márka. Gyártottak cipőt is, azt hiszem ilyen típusban, meg persze elektronikai kütyüket, és hát ugye a mobiltelefon...

Azon gondolkodtam ma ebéd közben, ahogy körülöttem pittyegtek a Nokiák, hogy milyen lehet itt a tampereieknek, hogy a telefonod márkája Nokia.

Érted, mintha nekem, a békéscsabai lánynak az lenne a telefonmárkám, hogy Gyula.

Tök röhejes. :)

Azt nem említettem, hogy esett újabb 5-10 centi hó a héten. Reggelre mindig eltakarítják és leszórják a kavicsokat, de azért az nem semmi, hogy a pár hete teherautókkal elszállított hóbuckák újra itt díszelegnek, mintha semmi sem történt volna.

Akkorák ezek a buckák, hogy az előbb, mikor jöttem haza, simán nem láttam a bucka mögött jövő autót, és majdnem kiléptem elé. Én is elég hülye voltam, mert élveztem, hogy süt a nap hétágra...

Szóval irtózatos 2-3 méter magas buckákat képzeljetek el. :) Nem semmi!

Par hettel ezelott a kovetkezo eset tortent meg velem. Reggel kilepek a kollegium ajtajan, es szinte azonnal leszolitott egy srac, hogy otthon hagyta az inzulinjat, nem adta be maganak, penzre lenne szuksege, hogy felhivja a fonoket, hogy ertesitse, blabla.

Rettentoen kamuszagu volt az ugy, es be kell vallanom, hogy bar adtam neki egy kis aprot, tenyleg csak par centet, sokat gondolkodtam azon, hogy vajon at lettem-e vagva vagy sem. Kicsit szegyelltem is magam, hogy meggyanusitok valakit azzal, hogy atvert, de homalyos volt a sztori, de ugyanakkor ki is volt talalva, hogy ugye rogton azzal nyit, hogy cukorbeteg es nem adta be az inzulint, en pl ettol total lesokkolodtam az elejen, es kevesse figyeltem a mondandoja tobbi reszere.

Na, ma reggel ugyanigy kilepek az ajton, teszek par lepest, es a kis baratocskank lepne oda hozzam, hogy....ho-ho-ho, nem fogsz megint atverni!!! Ra sem neztem, csak odasziszegtem neki, hogy I have stopped few weeks ago...

A srac teljesen hetkoznapi ruhaban volt, semmi kulonos nem volt vele, tenyleg, mintha egy lenne a sok finn kozul itt Tampereben.

Az egyik az, hogy megfigyeltem: a finnek tobbsegenek nagyon aranyos pisze orra van. Olyan kis manoszeru, es ettol egy csomo finn arca teljesen manoszeruve valik. Ez a manok orszaga.

A masik, hogy naluk a kockas/negyzetracsos fuzetben nagyobb kockak vannak, kb masfelszer nagyobbak, mint a mi fuzeteinkben.

Tegnapelott egyebkent ujra bemutattam fozotudomanyom. Van ez a Cultural Conversations ora, ahol negyen vagyunk egy csoportban, es mi magunk szervezzuk a temakat talalkozorol talalkozora. Na, es most kedden az olasz lanynal csinaltunk gasztro-estet, en ismet paprikas krumplit foztem, masra nem mertem vallalkozni, nekik meg ez ugyis uj. Francesca rizottot csinalt, Sandra francia almas pitet, Katja pedig hozott egy finn sajtot, amit serpenyoben megmelegitett de csak annyira, hogy ne kezdjen el folyni szanaszet, es aztan felvagta csikokra, es vegul dzsemmel ettuk meg. Nagyon furcsa volt, mert olyan allaga volt a szadban, mint a ragoguminak picit, ilyen gumiszeru, viszont edes es sos is egyszerre, tenyleg nagyon jo volt!

Katja egyebkent ma ejjel Budapestre utazik latogatoba a fejevel. Igen, kb annyi idos mint en es ferjnel van. Ugyhogy adtam neki tippeket, hogy hova menjenek, mit nezzenek meg. Elsosorban a furdok miatt mennek, de mondtam neki, hogy feltetlenul latogassanak el egy romkocsmaba!!! No meg persze a varba! :) Nagyon kivancsi vagyok, hogy milyen elmenyekkel fog visszaterni.

A vacsizas utan egyebkent nagyon sokaig, ejfelig beszelgettunk. Mindenfelerol. Nagyon jo volt. :)

Én már semmit sem értek. Havazik, legalább 5 centi hó hullott az éjjel, és ennek ellenére -19 fok van. De hát most sokkal enyhébbnek kellene lennie az időnek! :S

Napok óta ezért nem megyek korcsolyázni, mert a hidegben nagyon könnyezik a szemem, és kevésbé látok, és nem is merek úgy menni. Pedig ma azt terveztem, hogy elmegyek a távolabbi koripályára, amit kivilágítanak este, és ott csúszkálok picit, mert ott sokkal jobb a jég. De hát így...nem tudom...hátha addig változik az idő.

Persze tök sok dolgom van, úgyhogy van mit csinálnom helyette.

Jövő héten lesz egy kurzusom, amit tömbösítve tartanak meg, és most épp a harmadik világbeli nők helyzetéről olvasok, és készülnöm kell egy kiselőadással a Srí Lankán élő teaszedő nőkről...érdekes lesz...

Az előbb egy lány úgy gondolta, jó ötlet lenne a kenyérpirítóban megpirítani/megmelegíteni a boltban vásárolt, általam is sokszor megvett tartós gofrit.

Nem, nem volt jó ötlet, gyakorlatilag szénné égett.

Ehhez a történethez kapcsolódik napi szavazásunk, amivel kapcsolatban úgy döntöttem, hogy nem lenne szociológus blogja az ilyen, ha nem lenne benne valami ilyesmi. Úgyhogy, kattints, kedves olvasó!

Az embernek át kell állítania az agyát, ha a napsütés és hőmérséklet viszonyáról gondolkodik itt északon.

Ha ugyanis hétágra süt a nap, akkor az azt jelenti, hogy iszonyatosan dermesztően rettentően hideg van odakint.

Jelenleg -20 fok.

Érted?????

Hát a kisujjamat nem teszem ki ilyen időben, az fix.

Ma kiderült, hogy Amanda, az amerikai csaj, akin egyébként állandóan hokimez van, szóval ő imádja a Kinder csokoládét, és német rokonok küldik neki sok más édességgel együtt postai bélelt borítékban. Mert Ámerikában nincs ilyen csoki.

Úgyhogy megvan az első dolog, ami után egy amerikai ácsingózik, mi meg dúskálunk benne.

Ma egyébként a finnek csend iránti tiszteletének veszélyes oldalát tapasztaltam meg, amikor jöttem haza az egyetemről, és majdnem elütött egy biciklis. Nem, nem csenget, nem szól, hogy mögöttem van és jönne (direkt megnéztem: csengője és szája is van, használhatná), hanem manőverezik és utolsó utáni pillanatban bevág.

Csöngessetek, finnek!!!

Amúgy nem történik semmi különös. Rémlik, hogy félálomban megszólalt a tűzriasztó, de tekintve, hogy az ötödik emeleti konyhában legalább 3 hete kifolyt az egyik kínai srác sült kacsájának a zsírja a sütőben, ami azóta masszívan ég és füstöl, ha valaki beindítja a sütőt, egyszerűen nem tudom komolyan venni a tűzriasztást 11.30 és 14.00 között. Továbbá este a vacsoraidőben.

Hangulatom amúgy szar, de olyan igazán nagyon, amit leginkább Magyarország 1990-es népszámlálási adatainak, azon belül is a lakosság iskolai végzettségének és a KSH kategorizálásának tudom be. Egyszer valaki tényleg felvilágosíthatna arról, hogy miért pont olyan kategóriákban teszik közzé az adatokat, amilyenekben. Nem, itt már nem puffogok ezen tovább.

Az egy dolog, hogy a tubust kupak alatt egy fémlapocska zárja, amit le kell húzni, ha fogkrémet akarsz. Ez otthon is így van.

De miért van még egy láthatatlan műanyag lapocska ugyanott? Hogy az ember lánya addig nyomja a tubust, míg a fele a fogkeféjén landol? Azé'?

Azé.

:)

A városban ma bolondballagás volt.

Francescával ebédeltünk, amikor meglepődve szólt, hogy nézzek hátra, mert valami furcsa dolgot lát. Még elkaptam egy teherautót, aminek a platóján emberek ültek, és felettébb lassan haladtak. Fogalmunk sem volt, hogy mi ez, semmilyen épeszű magyarázatot nem találtunk arra, hogy emberek miért ülnek egy szál pulóverben mosolyogva egy IFA Scania platóján -10 fokban. Még szerencse, hogy úgyis találkozunk Katjával, aki a Cultural Conversation-ös csoportunkban képviseli Finnországot, és majd őt kifaggatjuk erről a furcsa finn jelenségről.

Így is történt, Katja pedig elmesélte, hogy Tamperében most van a bolondballagás, ami úgy néz ki, hogy minden gimis végzős osztály végiggurul egy-egy teherautó platóján a Hämeenkatun, ami itt a főutca kb, mosolyogva integetnek az embereknek, és közben minden diák cukrokat dobál a járókelőknek.

Azért azt magam elé képzeltem, ahogyan egy víg, bár az előző esti bulitól kellően másnapos finn diák egy óvatlan dobással fejen talál valakit egy kőkemény salmiakkival.

És még annyit hozzátennék, hogy most az egész Hämeenkatut cukrospapírok borítják, de tényleg, mindenhol szemét van.

Azt hiszem, kezdődik a farsang odalent. Ezt most nem a felszűrődő zenebonából tudom, hanem az imént páran végigmentek a folyosón, és minden ajtóra rávertek egyet egy műanyagpalackkal.

Mégsem öltöztem be, mert a lányok nem akartak velem együtt erőművészek lenni.

Őszintén szólva nincs is túl sok kedvem lemenni.

Az a baj az ilyen eseményekkel, hogy unatkozom. A társaság nagyja iszik és dorbézol, én ebből már kinőttem, meg sosem voltam az a típus, akinek a buliban a legfőbb program az ivászat. Most dolgom is van, amivel szüttyögök. Valószínűleg tiszteletemet teszem, de amint lehet, jövök is vissza a szobámba dolgozgatni, a szekrényből kidőlő csontvázakat visszapakolni.

A mai napon az ebédlőben minden asztalon díszelgett egy szál vörös szegfű. És hát a jelentések kontextusfüggése... itt minden bizonnyal Valentin-nap, odahaza meg valszeg mszp lenne.

:)

Az orosz lány egyébként arra az ötletre éledt fel újra, hogy fürödjenek meztelenül a hóban. És gyerekek, ezek tényleg megcsinálták. Ha nem is meztelenül, de félmeztelenül.

Az ablakom arra a kis belső gangocskára néz, ahol lehet dohányozni, és bár ugye itt picit melegebb a hőmérséklet, mint az utcán, azért hó az akad. Na most már épp pizsamában voltam, mikor hallom a sikítozást, és a két lány felülről félmeztelen, plusz a két srác is, és hóval dobálják egymást meg visonganak...

Elképesztő állapotok uralkodtak itt tegnap a Tuomioban.

Az előbb hallom, hogy nagy kuncogás van a folyosón. Gondoltam, kikukkantok, megnézem. 5 ember, full részegek. A holland srácon fekszik az egyik csaj, próbálnak felállni, egy másik fotózza, ketten röhögnek, aztán az orosz csajt betuszkolják a szobámba, mert rohangászni kezdett a folyosón és minden ajtóra rávert egyet a német csajjal, mondták, csináljak nekik zenét, én meg állok, pislogok, és nem hiszem el. :-DD

Nem is igazi kultúrsokk, de ezt is muszáj megosztanom. Van egy lány, és valami egészen elképesztő mozgáskultúrával rendelkezik.

Úgy táncol, mintha egy véget nem érő aerobik-edzésen lenne, kötél nélkül ugrálókötelezik, rugdos előre meg hátra, kalimpál, és egy cseppet sem zavarja, ha nincs hozzá elég helye. A múltkor megfogadtam, hogy igyekszem minél távolabb lenni tőle, ha táncolásra kerül a sor, de esküszöm, szerintem imád mellettem táncolni. A múltkor háromszor rúgott bele a lábamba, most kifejezetten a szemem előtt hadonászott, én meg majd' frászt kaptam, mert azt hittem, hogy a következő pillanatban kiszúrja. Szemmel láthatóan élvezi. Próbáltam arréb menni, de hát valahogy mindig mellém kerül. Mögötte egy finn srác táncolt, annak meg majdnem leverte a szemüvegét. A másik oldalán meg a barátnője, aki alacsonyabb nála, annak meg kajakra elkaszálta a nyakát.

Én meg egyre nehezebben viselem a tömeget. Hiába, öregszem. Valahogy nem tudok osztozni az Erasmus-diákokat körbelengő állandó bulihangulatban. Azt kell feltételeznem, hogy létezik egy olyan általános szabály, miszerint nem is vagy igazi Erasmusos diák, ha nem szerepelsz mindenki mással legalább egyszer egy közös fotón. Vannak a sztahanov Erasmusos diákok, akik szeretnék 1000 százalékkal túlteljesíteni a normát, és minden létező képen ott akarnak lenni. Van egy másik csaj amúgy, aki ezt is egészen kivételesen csinálja. Ő például totál vadidegen pasikhoz megy oda mattrészegen, bújik hozzájuk, majd fényképezi magát meg persze a srácot. Na most ebből tudnak születni olyan fotók, hogy a csaj kifordult szemekkel meg felsőtesttel dől rá egy srácra, akinek az arcáról meg a következőt lehet leolvasni: ki ez a csaj, és mi az Úristent csinál itt éppen?!

Egyébként ebben a környezetben szinte kiválóra tudom fejleszteni azon képességemet, hogy eljátsszam, hogy valamit élvezek. Egészen kiválóan tudok táncolni például olyan számokra, amiket kifejezetten utálok. Mert mit lehet abban szeretni, ha egy számban az a szöveg, hogy rápápápárápápárá-rápápárápápápú vagy egy olyanban, ami konkrétan háromszor játszik be egy női, hatalmasakat élvező hangot. Vagy egy olyanban, amiben két percig megy agresszíven az i wanna fuck you bitch, you are so bitch, i wanna fuck you, majd egy lágy női hang énekeli, hogy oooh i love you. Állok, és egészen egyszerűen nem értem, hogy ezekben mi az Úristen a jó?! Valahogy mindegyik dal baromira agresszív a számomra, de nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Még csak annyira nem is reszelős techno, hogy azt érezzem, ledarálták az agyam, egyszerűen csak érzem, ahogy telítődöm velük, és van egy pont, amikor menekülök haza, mert annyira elegem van.

Ma amúgy az egyik lengyel lány szülinapját ünnepelte a koli, én is levánszorogtam a buliba, és adtamneki ajándékba egy finom Frazer-csokit meg egy 3 az 1-ben zöld nescafét, mert egyszer beszéltük, hogy ő is tökre sajnálja, hogy nincs ilyen itt Finnországban, én meg múlt héten kaptam 40 darabot. Nevetett nagyon, láttam, hogy örül neki, mondta is, hogy holnap reggel meg is fogja inni, mert szüksége lesz egy jó erős kávéra.

Segítsetek! Mi legyek jövő kedden a kolis farsangon?

1600 km távolságból sem lettem kevésbé maximalista másokkal szemben, és az sem igaz, hogy jobban bíznék magamban.

Álltam a piros lámpánál a zebrán és szóba elegyedett velem egy finn nő! Egy anyuka két gyerekkel. Először finnül kérdezett valamit, aztán mondtam neki, hogy sajnos nem értem, amit mond, kapásból váltott angolra, és kérdezte, hogy hol korcsolyáztam, mert látja a kezemben a korit. Vagy jó 5 percig mentünk még együtt, és végig beszélgettünk, sőt, ő többet beszélt, mint én. 4 és 3 évesek a gyerekek (épp őket vitte haza az oviból), és már nagyon rágják anyuka fülét, hogy korizhassanak.

Még én adtam neki tippet a végén, hogy hol van még jó koripálya. :)

Úgyhogy találtam egy jó ellenpéldát a finnek zárkózottságára.

Én meg még mindig lassan araszolok a korcsolyázásban, és nagyon gyakran eszembe jut magamra vonatkozóan Sz-nek az a mondata, hogy a diszkriminancia-analízis olyan, mint az öregasszony a jégen: baromi óvatos.

Én is egy diszkriminancia-analízis vagyok.

Szombaton egy órásit sétáltunk a városban, és elmentünk Pyynikkibe, ami az itteni Normafa kb. Gyönyörű hely, csak sajnos felhős volt az ég, így nem olyan szikrázó napsütésben sétáltunk, mint az első héten.

Ahogy tartottunk a helyszín felé, betértünk egy használtcikk kereskedésbe, amiről már egyszer meséltem. Ruhákon kívül mindenféle cuccok vannak benne, és így bukkantunk rá ott egy pár 39-es csehszlovák női korcsolyára 5 euróért. Nagyon szemeztem vele, egészen jó állapotban volt ahhoz képest, hogy még ha a csehszlovák ipar utolsó termékei között is született, legalább 19-20 éves. De nem, ott még nem győztem meg magam, hogy megvegyem, hiszen korcsolyázni nem tudok. De nagyon belefészkelte az agyamba magát a gondolat, hogy akár még a jövőben kezdhetnék vele valamit...

Szintén Pyynikki felé betértünk abba a kis kávézóba, ahol egyszer az egyik tutorommal meg egy litván lánnyal voltam. Vasárnap délután volt, és a hely tömve volt családokkal, beszélgető barátokkal, párokkal. Itunk tejet, kakaót, és ettünk egy egészenfinom süteményt, a magyar képviselőfánkhoz tudnám hasonlítani, csak krémesebb cucc van benne, no meg persze erdei gyümölcsös lekvár.

A sétánk végére nagyon elfáradtunk, mert tényleg elég szép távot tettünk meg 3-4 óra alatt. Hazafelé egy hatalmas és ingyenes korcsolyapályába botlottunk kb. 25-30 percre a kolitól. Csak azt láttuk, hogy egy elkerített pálya ki van világítva, belestünk, és vasárnap délután ott korizott egy csomó ember. Illetve nem olyan sok, mert egyáltalán nem volt tömeg a jégen. Irtó jól nézett ki, egyedül a kis forralt borozó, teázó cucc hiányzott mellőle. De nagyon meglepődtünk, hogy ingyen van az egész. Akkor nagyon sajnáltam, hogy nem vettem meg a korit, szerintem nyomban nekiláttam volna csúszni.

Este a koliban bemuattam VIP-nek a lányokat, akik aznap tértek haza Lappföldről. Zoe nagyon finom almáspitét készített. Miközben az egyik srác gyakorlatilag elszenesítette az ötödik emeleti sütő falát, és igen komoly füstcsíkok jöttek ki a sütőből minden egyes alkalommal, mikor éppen kinyitotta valaki az ajtaját.

Hétfőn elhatároztam, hogy megveszem azt a korcsolyát 5 euróért, mert kb ennyibe kerülhet az is, ha csak egy alkalommal bérlem, és megpróbálok megtanulni korcsolyázni. Mivel a VIP tud, ezért felajánlotta, hogy megtanít.

Minden nap bizakodva lestük az időt, hogy vajon elég tiszta-e ahhoz, hogy elmenjünk a nagy kilátóba, de sajnos szinte minden nap havazott vagy csak felhős volt az ég és ködös az idő, így ezt most elhalasztottuk. Hétfőn viszont első utunk a használtcikk kereskedésbe vezetett,  felróbáltam a korcsolyát, és tökéletesen passzolt a lábamra. Nem volt kérdés, hogy megveszem. Aztán elmentünk erre az előbb említett koripályára, és nekiálltunk a korcsolyázásnak.

Nagyon izgultam, hogy vajon sikerül-e. Abba a típusba tartozom, akinek muszáj, hogy sikerélménye legyen egy tanulási folyamat elején, különben feladja. Nagyon vicces volt, szerencsére nagy eséseim nem voltak az elején, csak párszor éltem át, hogy milyen, amikor a lábaim jóval előrébb csúsznak, mint a testem, ilyenkor vinnyogva röhögve feküdtem a földön. :) Azaz a jégen.

Épp a második köröm elején jártam, és már csak egy kézzel kapaszkodtam kiváló tanárom karjába, amikor jött egy pár fős gyerekcsoport, és az egyik kislány (olyan 6 éves lehetett) megpróbált tanítgatni angolul, hogy hogyan forduljak meg minden. Mondtam neki, hogy nagyon aranyos, de egyelőre szeretnék élve körbecsúszni még egyszer a pályán, a kanyarodás majd később jöhet. Szegény egyébként utána párszor akkorát nyekkent, hogy csak na. A harmadik körben már igyekeztem irányítani a lábaim és a mozgásom, de hát ez nem egyszerű, egyelőre tényleg örülök annak, ha meg tudok állni egy-egy ilyen kanyarodási kísérlettel. :) De nagyon élvezem a korcsolyázást, bár azt nem értem, hogy az a recés akármi minek kell az orrára, amikor az pontosan arra jó, hogy baromi nagyokat essek vele, erre volt is példa. Viszont be kell vallanom, hogy a jégről való feltápászkodás technikáját azt pont ettől a kislánytól lestem el. Sosem szégyen újat tanulni mástól! :)

Este aztán nagy feladatba fogtunk. Még előző este megígértük a lányoknak, hogy készítünk nekik egy hagyományos magyar ételt, és választásunk a paprikás krumplira esett. Piros paprikát otthonról hozott a VIP, úgyhogy erre sem volt gondunk, de egyébként mintha láttam volna itt a boltban is a fűszerek között, de hát az biztos nem ugyanolyan!!! Délután bevásároltunk, persze kolbászt nem találtunk, csak brutálisan drágán egyfajta egzotikus ételként (belegondoltam, hogy otthon a csabaiaknak ide kéne exportálni kolbászt!), úgyhogy maradt a virsli húsnak bele. Egyedül nagyon nehezen oldottam volna meg a dolgot, pedig jó kis receptet is kaptam hozzá, ugye. (Köszi Gizike!!) De nagyon szuper volt a hangulat, egyszerre két fazékban főztük a dolgokat, és a hagymához egyébként egy kis bacont is tettünk, ami egészen jó ízt kölcsönzött a paprikás krumplinak. Ja, persze a boltban fekete őrölt bors helyett sikerült őrölt szegfűszeget vásárolni, mert csak finnül meg svédül volt a zacskón rajta a név, és nem volt ilyen átlátszó csomagolásban, és mi nagyon próbáltuk kilogikázni, hogy melyik szó mit jelenthet...nem sikerült. :) Szerencsére Dianának volt borsa, úgyhogy meg is mentette a kaját.

Azt kell mondjam, hogy jól sikerült a dolog. Ette ezt orosz, litván, lett, brit, kínai, német, cseh, magyar és mindenkinek ízlett. Vettünk hozzá egy kis savanyúságot is, teljesen jó volt. No és hát persze az az üveg Irsai, ami szintén otthonról érkezett. :) Nagyon-nagyon ki voltam már éhezve igazi hazai ízekre, be kell vallanom. És ez most a gyomromnak és a lelkemnek is nagyon jó volt. Utána a többiekkel még kilátogattunk egy igen közeli koripályára, ami valószínűleg éjjel-nappal használható, mivel kerítés nincs, viszont őrködés sincs, jó, este már nincs kivilágítva, de a szomszédos utakról meg a lakótelepekről beszűrődik annyi fény, hogy láss. Nagyon megőrültem neki, mivel tényleg nagyon közel van, az egyetemtől 5 perc, innen a koliból 15 perc legfeljebb, úgyhogy el is határoztam, hogy ide fogok járni, esetleg a hétvégén kimegyek a nagy pályára.

És egyszerűen elképesztően szuper, hogy ezek a pályák ingyenesek. Azt hiszem, hogy Tamperében a szabadtéri pályákért nagyon ritkán kell fizetni, a fedett pályákon kérnek belépőt leginkább.  Pedig a szabadtéri pályákat is takarítják meg minden. Ezek a szabadtéri pályák amúgy nyáron focipályaként funkcionálnak.

Kedden továbbra sem volt alkalmas az idő arra, hogy kilátózzunk, helyette elmentünk a Lenin Múzeumba. Nem kell egy nagy dologra gondolni, összesen két pici kis terem volt, sok vitrinnel, idézetekkel meg fotókkal, de azért elég alaposan össze volt szedve minden tudnivaló. Nagyon érdekes volt látni, hogy itt Finnországban hogyan gondolkodnak Leninről, meg milyen dolgokat akarnak róla bemutatni. Este aztán még elhívtak minket a lányok a közeli karaoke bárba, ahol többedmagammal elénekeltem Tom Jones Sexbomb című számát, és erről több szót nem is szeretnék szólni.

Nem volt sok időnk aludni, a busz ugyanis ma reggel 5-kor kegyetlenül visszavitte a VIP-t Helsinkibe, hogy onnan repüljön haza egyenesen dolgozni. Iszonyú aktív és élményekben gazdag napokat hagytunk magunk mögött, de azért be kell vallani, hogy ebbe az elbúcsúzkodás-dologba nem igazán lehet belejönni. :-S De nem szomorkodom, hiszen rengeteg dolgom van, úgyhogy azokkal el tudom magam foglalni szerencsére. :)  És különben is, 49 nap múlva újra látjuk egymást, ugye, mi az nekem...ó jaj.

Nem, nem valami hop on-hop off izére kell gondolni. :)

Valamelyik nap jött egy levél, hogy egyetemi diákszervezetek ismét megszervezik sajátos városnéző programjukat szombaton. Jelentkeztem is egyből, a koli nagyja úgyis Lappföldön kirándult, legalább lesz nekemis mit mesélni. Hát, mesélnivaló lett bőven.

A jelentkezőket 8 csoportba osztották, és a város különböző pontjain kellett feladatokat megoldanunk. Én egy mexikóival, egy litvánnal, egy románnal és azt hiszem, hogy egy lengyellel voltam egy csoportban, no meg persze a veri importönt P is velem tartott. :) Kaptunk magunk mellé egy tutordiákot is, róla később. Csoportnévnek a Pink Dragont találtuk ki, ahogyan a román srác (aki ezután a csoport főbohóca lett) megfogalmazta: "feminine and powerful in the same time". Nem, nem az én ötletem volt, de tényleg. Ellenvetésem viszont nem volt. :)

Tényleg rettentő hülye feladatokat kellett megoldani. Először egy Finnországról szóló tesztet kellett kitöltenünk egy kávézóban. Ez nem volt olyan vészes és nehéz. Mondjuk az durva volt, hogy a tutorunk, aki saját bevallása szerint tamperei elsőre kajakra a másik irányba indult volna el velünk úgy, hogy a térkép a kezében volt (!), és más alkalommal sem volt a helyzet magaslatán, főleg ha tájékozódni kellett.

A második feladat neve az volt: Hugging with airballoons. A finnek ugye híresek arról, hogy olyan zárkózottak, mint az állat. Itt az volt a feladatunk, hogy fejenként egy lufi felfújása után a sétálóutcában meg kellett győzni vadidegen finn embereket, hogy öleljük meg egymást úgy, hogy a lufi köztünk van, és olyan szorosan öleljük meg egymást, hogy durrantsuk is ki. Hát el tudjátok képzelni a társalgást: Excuse me, can I hug you with this balloon between us? Én leszólítottam egy fiatal srácot, aki olyan undorral az arcán vállalta be végül a dolgot, ami elsőre nem is sikerült, második alkalommal meg szinte magamhoz rántottam,mert túl akartam végre lenni a dolgon. VIP inkább jobban szereti a kihívásokat, ő egy ötvenes fickót szólított le a következő szöveggel: Excuse me Sir, could you, please, hug me? Majd következett a hosszas magyarázkodás, melynek végén a fickó visszakérdezett: Do you wanna hug me? :)

Ezen az állomáson, ha még nem lett volna elég, hóból építettünk egy sárkányfejet az egyik padra. Semmi extra, összekotortuk a havat, félgömböt csináltunk a tetejére, zöld cukorkákból csináltunk neki szemet és hóból tarajat. Pinknek nem pink, de tetszett az állomásvezetőknek. Itt grátiszként kaptunk egy kis finn virsliszerű valamit mustárral.

A harmadik állomáson két feladatunk is volt. A finneknélszámos rémesen idióta verseny létezik. Az még hagyján, hogy van olyan verseny, hogy ki tud a leghosszabb ideig a szaunában maradni (tényleg van ilyen! Egy átlátszó kalitkában ülnek, kint a szurkolók, bent a versenyzők, és a győztesnek is a saját lábán kell elhagynia a szaunát...), de feleségcipelő versenyt vagy mobiltelefondobó versenyt is rendeznek ebben az országban. Itt a cipelés és a dobás stílusát is pontozták. A dobást nem úgy kell elképzelni, hogy minél messzebb kellett volna dobni. Bár eredetileg így van, de azért nem lett volna jó, ha szombatonkora délután a belvárosi parkban békésen sétálgató finn családokra vagy nyugdíjasokra mobiltelefonzápor zúdul. Úgyhogy csak egy egyszerű vödörbe kellett beledobni, de ez sem volt egyszerű mutatvány. Itt plusz pontért először az állomásfelelősöket akarták a buzdításomra a csapat fiúi cipelni a feleségcipelő verseny mintájára, de ezért végül mínuszpont járt volna, úgyhogy helyette a lengyel srác felmászott egy ott lévő hóbucka tetejére, teli torokból énekelni kezdett, mi pedig lent eljátszottuk a zenekart. Itt egy úgy nevezett mammy-t sikerült etetni velünk. Olyan dzsemet képzeljetek el, amit aszalt gyümölcsökből készítenek, én kb ilyen dolognak gondoltam ezt. Mikor megkérdeztem, hogy ezt mégis mivel eszik, azt mondták, hogy tejjel. Erre mondjuk azt, hogy érdekes.

A negyedik pontnál szintén egy tradicionális finn játékot játszottunk. Bábuk vannak különböző számmal felállítva 1-től 12-ig. Van egy fadarab, amivel dobsz, és ha egy bábut döntesz el, akkor annyi pontod van, ahányas szám a bábun szerepel. Ha többet, akkor annyi a pontod, ahány bábut leütöttél. Trükkös, mi? Itt is díjazták a stílust, a mexikói srác nekifutásból dobott, de olyan bénán, hogy pontosan a bábuk előtt pattant meg, és egyet sem talált el. Itt valami furcsa sajtszerű kaját kaptunk. Pluszpontért angyalkákat csináltunk a hóba.

Az ötödik pont egy tisztáson volt, és az volt a feladat, hogy bele kellett ütni egy baseball ütővel a labdába. Nem volt egyszerű, ugyan akkor Adrian, a román srác négyből háromszor akkorát ütött a labdába, hogy szerintem abszolút pályarekordot ért el. Sőt, az utolsó ütésénél el is veszett a labda a hóban. A dolog csak azért volt ciki, mert korábbi csapatok is elvesztettek kettőt, és ez volt az utolsó labda, az egész csapat kereste, de nem találtuk. Pluszpontért csapat piramist csináltunk, és én voltam a tetején. Képzelhetitek.

A hatodik ponton egy nagyon egyszerű finn táncot kellett megtanulni és aztán saját mintára előadni. Nem tudom, hogyan jött a koncepció, de a végén szólótáncot nyomtam (éljen a magyar folklór!), majd csárdásszerűt VIP-vel. Pluszpontért egészen egyéni feldolgozásban adtuk elő a Jingle bellst, továbbá elkezdődött Adrian turnéja a Boobs-songgal, nem, nem fogom leírni a szövegét. De még én is vinnyogva röhögtem rajta, akárhányszor hallottam.

A hetedik ponton csoportosan kellett síléccel megkerülnünk egy papírpoharat. Tudjátok, van az a vicces léc, amikor összesen három darab léc van, a középső az dupla, és a lábfejeteket kell belerakni, egymás háta mögött álltok, és közösen kell haladni vele. Nem volt egyszerű. :) Na, és itt kaptuk a salmiakkit, ami egy külön verseny lehetett volna, hogy ki bírja tovább rágni. Itt meg kell jegyeznem, hogy VIP nyert volna ebben. :) De ő is kiköpte egy ponton.

Az utolsó ponton pedig egy icipici piros műanyag szánkóban kellett húznunk egymást úgy, hogy 3 embernek mindig benne kellett ülnie. A második feladat viszont az volt, hogy minél több ember üljön a szánkóban. Az első felállás sajnosnem tűnt túl működőképesnek, öten ültünk úgy, hogy hárman (köztük én is) lent a szánkóban, majd ketten két ember között. Én konkrétan nem kaptam levegőt, miközben a litván lány feneke a mellkasomon, hátulról meg a román srác combja a fejemen, hát csodás volt... A második koncepció egészen egyedi volt. Adrian négykézláb térdelt a szánkóban, hárman ültünk rajta, a lengyel srác meg Adrian hasa alatt bemászott a lukon, és kilógott a feje meg a lába a két oldalon. Az állomásvezetők soha nem láttak még ilyen megoldást.

Aztán este záróparty volt a Love Hotelben, ahol volt finom vacsora meg zenebona.

Ja igen, a tutorunkról. Tudjuk, hogy a finnek eleve zárkózottabbak. Most képzeljetek el egy zárkózott finn lányt. Kb. 19-20 éves lehetett, olyan halkan beszélt,hogy gyakorlatilag minden második mondatom a Pardon? volt, és a fülemet gyakorlatilag a szájára kellett tapasztanom, hogy értsem, miről beszél, már ha beszélt. Haláli édes és csinos leányzó volt, de egyszerűen olyan szinten zárkózott volt szegény, hogy csak na. Sőt, szinte észrevétlen volt. A vasútállomáson volt a találkozó az esti party előtt, és egyrészt alig vettük észre az épület előtt, pedig szegény ott állt a hidegben, mikor mindenki bent volt az állomáson.Másrészt pedig mikor megpróbáltunk beszélni, ott is csak egyszer tudtam elsütni a "Sorry, I really cannot understand you, maybe because of my cap on my head..." mondatot, konkrétan a hangosmbemondót jobban értettem, mint a lányt, pedig a hangosbemondó sem volt annyira hangos. (A finnek tiszteletben tartják a csendet...) Ha igazán szeretnék vizsgázókkal kiszúrni, akkor ezt a beszélgetést adnám Rigó utcán nyelvvizsgázóknak, mert én bizony alig értettem valamit abból, amit a lány néha mondott.

Egyébként valószínűsítjük, hogy megkedvelt minket, mert a Love Hotelben készített rólunk egy fotót, teljesen önszántából, bárminemű kényszerítés nélkül. :)

Ennek fő oka, hogy itt van a veri importönt P, úgyhogy minden időm vele töltöm. Még 48 óráig tartózkodik az ezer tó országában (ami amúgy nem ezer, hanem kb 150 ezer, de erről majd később).

Pénteken beült velem  voting órára, és a görög tanár nem hazudtolta meg magát. Először egy műanyag, táblára való órási vonalzóval szerencsétlenkedett. Direkt behozta, hogy tudjon egyenes vonalat rajzolni a táblára filccel. Hát az minden volt, csak egyenes nem. :) Aztán a következő az volt, amikor felírta a táblára a szórás képletét, és a szumma helyére N-t írt, majd a video session alatt megpróbált észrevétlenül odasettenkedni (nyilván reménytelenül), és a sötét leple alatt átírta az N-t szummára. :)

Az óra után aztán tettünk egy óriási sétát. Először kimentünk Lappinkariba, mert meg akartam mutatni Mirkó biciklijét. Még mindig ott van és türelmesen várja, hogy majd birtokba vegyem. Aztán ha már ott voltunk közel a nagy északi tóhoz, a Näsijärvihoz, lementünk a partjára, sőt. A jegére is, és elindultunk a kb. 40 centis hóban a befagyott tavon a part mentén. Nagyon fárasztó ám egy idő után ekkora hóban menetelni, azt kell mondanom. De kibukkantunk az autópálya mellett, ahol persze volt bicikliút és rendes járda is, innen mentünk tovább a Vidámparkig, majd a város kettészelő és az északi és a déli tavat összekötő csatorna mentén jutottunk vissza a városközpontba és a kollégiumba. Útközben még bevásároltunk. Este pedig beültünk a Cafe Europa nevű helyre.

Tegnap este együtt jöttem haza a szomszéd dél-koreai lánnyal a Finnish Culture & Society című óráról, amin egyébként az volt a téma, hogy hogyan kommunikáljunk a finnekkel. Azt hiszem, most már megértettem azt, hogy miért néztek rám rettentően furcsán első napon az ebédlőben, amikor szabad hely nem lévén odasomfordáltam egy asztalhoz, és udvariasan megkérdeztem, leülhetek-e.

A lényeg, hogy a finnek jórésze soha semmilyen körülmények között nem kezdeményez beszélgetést, de olyan szinten sem, hogy ha belépsz egy liftbe egy finnel, azt sem mondja, hogy bikk-makk. Semmit. Az első egy hét után én is leszoktam arról, hogy köszönjek. Az egész mögött egyáltalán nem az húzódik meg, hogy a finnek bunkók, csupán az, hogy nagyon zárkózottak és nagyon védik a privát szférájuk határait, és persze nagyo ügyelnek a másik ember határaira is, nehogy megsértsék. Úgyhogy azért nem is beszélgetnek, mert azt gondolják, hogy te úgysem akarsz velük szóba állni. Ezt egyébként a Cultural Conversation-ös csoportom finn tagja is megerősítette. A finneknél nincs small talk az időjárásról vagy az aktuális politikáról. Nem-nem.

De nem is erről akartam írni, mert akkor így már nem is két dolog, hanem három lesz, hanem arról, hogy jöttünk haza, és megkérdezte a dél-koreai lány, hogy benézhet-e a szobámba. Hát persze, miért ne.

És szeretném feljegyezni magamnak, nagymamámnak, édesapámnak és mindenkinek, aki eddig a rendetlenségemmel valaha is piszkált, hogy 2010. február 3-án este 8 órakor a dél-koreai lány megdícsért, hogy milyen rend van a szobámban.

Végülis majdnem 26 évet kellett rá várni, és egészen Finnországig kellett utaznom, hogy ez bekövetkezzen, de ezennel lehúztam az "amit még sohasem"-listáról a sohasem dícsérték meg a rendet a szobámban tételt.

A másik érdekes dolog, hogy szeretném jelezni, hogy nem csak a magyar kisgyerekek imádják végighúzni a kezüket a koszos kerítéseken, utcai korlátokon, hanem a finn gyerekek is, ennek ma voltam a szemtanúja, újabb kulturális univerzáléra bukkantam, jipí.

Mi jut eszedbe Magyarországról?

- paprika

- puszta

- Tokaj

- Sziget-fesztivál

- fürdők

- gulyás

Egy olasz, egy francia és egy finn lánynak ezek jutnak eszébe Magyarországról. Nem is rossz. Azért mutattam nekik mást is. Hogy hányan vagyunk itt és ott. Hogy milyen sok betűnk van, és hogy milyen is a magyar billentyűzet. Hogy kétféleképpen szeretünk. Hogy van saját Jägermeisterünk (Unicum, az olasz lány ismerte), hogy a gulyás az egy leves, és nem főétel,  hogy ünnepeljük a névnapunkat, hogy a Mikulás és Jézuska is hoz ajándékot, és hogy mennyi-mennyi híres ember él a világban, aki magyar származású.

Azért vicces ez, amikor összedugjuk a fejünket és jönnek elő a szokások, és jön a "jéééé, ez nálunk is van!". A finneknél például van Luca-nap, de náluk nincs szék (az olaszoknál van), de csak mi állunk rá a templomban a boszorkányt keresve.

Viccesek ezek a kultúrák.

Továbbá OncoMouse és posztmodern feminizmus is volt a mai napban. Ne kérdezzetek róla.

Ja, és még annyit, hogy havazik folyamatosan kisebb-nagyobb intenzitással, és ma olyan szép volt, mert a távolban már nem volt felhő egy ideig, és sütött a nap ezerrel, és közben csillogtak a hópelyhek, le kellett volna valahogyan fotózni. Az ablakomon kb. 2-3 centis hóréteg, azért remélem, hogy a hétvégére jó idő lesz, csak hideg ne legyen (hideg = -20 fok), mert akkor nem tudunk menni kirándulni.